Kiadói interjú – Zsozsó Veres: Lélekút
Megosztás
Veres Zsozsó számára az írás nem csupán alkotás, hanem belső utazás, önismeret és a lélek legmélyebb érzéseinek megfogalmazása. Könyvtárosként, édesanyaként és alkotó emberként hisz abban, hogy minden történetnek küldetése van, és minden könyv képes valamit megváltoztatni az olvasóban. Írásaiban az emberi sorsok, a szeretet, a veszteség, a hit és az újrakezdés kapnak különleges hangsúlyt. A Lélekút című könyve egy olyan belső világba kalauzolja az olvasót, ahol a kérdések olykor fontosabbak, mint a válaszok, és ahol az önmagunkhoz vezető út a legnagyobb felfedezés lehet. Az alábbi interjúban az írás szeretetéről, az alkotás mögött rejlő érzésekről, személyes inspirációiról és jövőbeli terveiről mesél.
Publio: Gyerekként milyen könyveket szerettél a legjobban?
Zsozsó Veres: Gyermekkoromban a könyvek varázslatos világot jelentettek számomra. Édesanyám rengeteget mesélt, olvasott nekem, én pedig szinte ittam a szavait. Különösen szerettem Benedek Elek népmeséit, Móricz Zsigmond meséit, Kányádi Sándor Világlátott egérkéjét és Fodor Sándor Csipikéjét. Nagy kedvencem volt Csukás István A nagy ho-ho-ho-horgász című meséje, valamint A Kacor király és A brémai muzsikusok is.
Ezek a történetek nemcsak könyvek formájában voltak jelen az életemben, hanem hangkazettákon is. Sokszor csak úgy tudtam elaludni, ha valamelyik kedvenc mesém szólt a háttérben.
Amikor megtanultam önállóan olvasni, igazi könyvmollyá váltam. Szerencsés voltam, mert otthon rengeteg könyv vett körül. Szinte mindent elolvastam, ami a kezem ügyébe került. Móra Ferenc Dióbél királyfija különösen közel állt a szívemhez, de ugyanilyen kíváncsisággal merültem el Napóleon történetében, Cicero életében vagy édesapám féltve őrzött művészeti könyveiben. Picasso és Van Gogh világa is lenyűgözött.
A könyvek számomra már akkor is sokkal többet jelentettek egyszerű történeteknél. Megtanítottak álmodni, érezni, együttérzőnek lenni, és olyan világokat fedezhettem fel általuk, ahová másképp talán soha nem juthattam volna el.
Talán éppen ott, a mesék és könyvek között született meg bennem az írás szeretete is. Akkor még nem tudtam, hogy egyszer én magam is könyvet írok majd.
Publio: Milyen családban nőttél fel – volt otthon helye a könyveknek, a meséknek?
Zsozsó Veres: Nagyon szerető, összetartó családban nőttem fel, ahol a szeretet, a hit és a családi értékek meghatározó szerepet játszottak. A gyermekkoromra ma is nagy szeretettel gondolok vissza. Egy olyan világban nevelkedtem, ahol még nem a képernyők uralták a mindennapokat, hanem a közös játékok, a beszélgetések, a mesék és az együtt töltött idő.
A nevelésemben különösen fontos szerepet játszott a nagymamám, hiszen a szüleim sokat dolgoztak. Ő volt az, aki nap mint nap gondoskodott rólam, aki mellett megtapasztalhattam a feltétel nélküli szeretetet, a gondoskodást és a családi összetartozás erejét. A nagyszüleim tanítottak meg imádkozni is, és ez a gyermekkori hit egész életemet végigkísérte.
A könyveknek és a meséknek természetesen különleges helyük volt az otthonunkban. Édesanyám rengeteget olvasott nekem, én pedig rajongtam a mesékért.
Hatalmas szerencsém volt, mert otthon nagyon gazdag könyvállományunk volt. Szinte minden megtalálható volt a polcokon, a mesekönyvektől kezdve a klasszikus irodalmon át a történelmi és művészeti albumokig. Édesapám különösen féltette a művészeti könyveit, én viszont olyan kíváncsi természetű voltam, hogy titokban azokba is belelapoztam. Persze utána gondosan visszatettem mindent a helyére, nehogy észrevegye!
Úgy gondolom, hogy a könyvek szeretetét otthonról hoztam, akárcsak az emberek iránti kíváncsiságomat és az érzékenységemet. A mesék megtanítottak álmodni, a családom pedig arra, hogy higgyek a szeretet erejében.
Publio: Mit szeretnél, hogy az olvasó érezzen, amikor becsukja a „Lélekút” című könyvet?
Zsozsó Veres: Azt szeretném, ha az olvasó, amikor becsukja a könyvemet, egy pillanatra még csendben maradna. Ha nem rohanna tovább a mindennapok forgatagában, hanem megállna, és egy kicsit önmagába nézne.
Szeretném, ha érezné, hogy nincs egyedül. Hogy bármilyen nehézségeken ment is keresztül, bármennyi csalódás, fájdalom vagy veszteség érte, mindig van remény. Mindig van lehetőség az újrakezdésre, a megbocsátásra, a szeretetre és arra, hogy újra megtaláljuk önmagunkat.
Nem azért írtam meg a történetemet, mert minden kérdésre tudom a választ. Éppen ellenkezőleg. Azért írtam, mert én magam is kerestem, eltévedtem, sírtam, kételkedtem, majd újra és újra felálltam. És ezen az úton megtanultam, hogy a legnagyobb csodák sokszor nem körülöttünk, hanem bennünk történnek.
Azt szeretném, ha az olvasó felismerne valamit a saját életéből az enyémben. Ha egyetlen mondat is vigaszt nyújtana neki, ha egyetlen történet erőt adna ahhoz, hogy ne adja fel, akkor már megérte megírnom ezt a könyvet.
Nem szeretném megmondani senkinek, hogyan éljen, miben higgyen vagy milyen utat válasszon. Csupán szeretném megmutatni, hogy a legsötétebb pillanatokban is létezhet fény, és hogy a szeretetnek olyan ereje van, amely képes átformálni bennünket.
És talán a legfontosabb: szeretném, ha az olvasó a könyv végén egy kicsit jobban szeretné önmagát.
Publio: Ha egy barátodnak kellene ajánlanod a „Lélekút” című könyvet, mit mondanál neki?
Zsozsó Veres: Azt mondanám neki: tudod, ez a könyv nem csupán egy történet. Ez egy darab a lelkemből.
Benne van a gyermekkorom minden szépsége, a nevetéseim, a könnyeim, a tévedéseim, a félelmeim, a hitem, a szeretetem és mindaz, amit az élet megtanított nekem.
Nem tökéletes emberekről és nem tökéletes életről szól. Hanem arról, hogy mindannyian keresünk valamit. Néha a boldogságot, néha a szeretetet, néha a válaszokat, máskor egyszerűen csak önmagunkat.
Azt mondanám neki, hogy ne úgy olvassa, mint egy hagyományos könyvet. Olvassa nyitott szívvel, és engedje meg magának, hogy közben érezzen. Hogy nevessen velem a gyermekkori csínytevéseimen, elgondolkodjon a felismeréseimen, és ha úgy érzi, akár meg is könnyezzen egy-egy történetet.
Nem szeretném, hogy mindenben egyetértsen velem. Nem szeretném, hogy ugyanazt higgye, amit én. Csak azt szeretném, hogy a saját életéből ismerjen fel valamit az enyémben.
És tudod, mit mondanék még neki?
Ha most éppen nehéz időszakon mész keresztül, ha elveszettnek érzed magad, ha úgy gondolod, hogy az élet túl sok terhet rakott a válladra, akkor talán ez a könyv adhat neked egy kis kapaszkodót.
Mert én is voltam bizonytalan, én is kerestem a helyemet, és voltak pillanatok, amikor nem láttam, merre vezet tovább az utam. De megtanultam, hogy a legnehezebb időszakok is hordozhatnak magukban valamilyen felismerést.
És ha csak egyetlen dolgot viszel magaddal ebből a könyvből, akkor az legyen az, hogy soha ne felejtsd el, mennyire értékes vagy.
Publio: Mikor érezted először, hogy írni szeretnél?
Zsozsó Veres: Azt hiszem, az írás szeretete sokkal korábban megszületett bennem, mint ahogy én magam felismertem volna.
Gyermekkorom óta rajongtam a könyvekért. A mesék világában nőttem fel, később pedig szinte mindent elolvastam, ami a kezem ügyébe került. Mindig is élénk képzelőerővel, érzékeny lélekkel és határtalan kíváncsisággal fordultam a világ felé.
Sokáig azonban inkább befogadtam mások történeteit, mintsem arra gondoltam volna, hogy egyszer én is megírom a sajátomat.
Az évek során rengeteg élmény, találkozás, öröm és fájdalom gyűlt össze bennem. Egyre többet foglalkoztam az önismerettel, a lélek kérdéseivel és azzal, hogy miért történnek velünk bizonyos dolgok. Lassan megértettem, hogy mindaz, amit átéltem, nemcsak az én történetem lehet, hanem mások számára is hordozhat üzenetet.
Úgy érzem, az írás számomra nem egyszerűen egy elhatározás volt, hanem egy belső folyamat természetes folytatása. Elérkezett egy pont, amikor a gondolataim, az érzéseim és a felismeréseim már nem akartak bennem maradni.
Nem azért kezdtem írni, mert írónak szerettem volna nevezni magam. Hanem azért, mert volt valami, amit szerettem volna elmondani.
A Lélekút megírásával nemcsak a saját életem eseményeit idéztem fel, hanem egy kicsit újra is éltem, megértettem és más megvilágításba helyeztem őket.
Talán így tudnám a legszebben megfogalmazni: előbb a lelkem kezdett mesélni, és csak később értettem meg, hogy ezeket a történeteket papírra is kell vetnem.
Publio: Mennyi van benned, a saját életedből a „Lélekút” című könyvben?
Zsozsó Veres: Azt hiszem, erre a kérdésre nagyon egyszerű a válaszom: minden. Szinte minden sorában ott vagyok én.
A Lélekút nem egy kitalált történet, hanem az életem egy darabja. Benne van az a cserfes, álmodozó kislány, aki hitt a csodákban, aki képes volt órákon át játszani a kertben, aki rajongott az állatokért, és aki már egészen fiatalon úgy érezte, hogy a látható világon túl is létezik valami.
Benne vannak a szüleim, a nagyszüleim, a gyermekkorom meghatározó pillanatai, a fiatalkori szerelmek, a csalódások, a boldogságok, a fájdalmak és azok a döntések, amelyek formálták az életemet.
Benne van a feleség, az édesanya, a könyvtáros, az álmodozó nő, és az az ember is, aki olykor elveszettnek érezte magát, de soha nem adta fel a keresést.
Nem szerettem volna tökéletesnek mutatni magam. Nem akartam megszépíteni az életemet, és nem akartam elhallgatni a nehézségeket sem. Mert hiszem, hogy éppen az esendőségünk, a tévedéseink és a sebezhetőségünk tesznek bennünket igazán emberivé.
A könyv megírása közben sokszor újra találkoztam önmagammal. Azzal a kislánnyal, aki egykor voltam, azzal a fiatal nővel, aki kereste a helyét a világban, és azzal az emberrel, akivé az évek során váltam.
Voltak emlékek, amelyeken jókat nevettem, mások könnyeket csaltak a szemembe. De minden történet hozzám tartozik. Még azok is, amelyeket talán könnyebb lett volna elfelejteni.
Publio: Mit olvasol most?
Zsozsó Veres: Az olvasás mindig is szerves része volt az életemnek. Könyvtárosként nap mint nap könyvek vesznek körül, és számomra ez nem csupán munka, hanem szerelem is.
Különösen közel állnak hozzám azok a történetek, amelyek az emberi lélek mélységeit, a kapcsolatokat, a szeretetet és az élet nagy kérdéseit járják körül. Szeretem azokat a könyveket, amelyek nemcsak szórakoztatnak, hanem gondolkodásra késztetnek, és az utolsó oldal után is velem maradnak.
Az önismereti és spirituális irodalom szintén fontos helyet foglal el az életemben. Hiszem, hogy minden könyvnek megvan a maga ideje, és néha éppen az a történet talál ránk, amelyre abban a pillanatban a legnagyobb szükségünk van.
Publio: Volt olyan könyv, ami megváltoztatta a gondolkodásodat?
Zsozsó Veres: Igen, méghozzá nem is egyetlen könyv, hanem egy szerző egész munkássága. Louise L. Hay könyvei különösen nagy hatással voltak rám, és fontos szerepet játszottak az önismereti utamon.
Az ő írásai segítettek abban, hogy más szemszögből tekintsek önmagamra, a gondolataimra és az életem eseményeire. Az egyik legfontosabb felismerésem az volt, hogy mennyire meghatározó az, ahogyan önmagunkhoz beszélünk. Hogy a belső párbeszédünk lehet a legnagyobb kritikusunk, de a legerősebb támaszunk is.
Megtanultam, milyen fontos az önszeretet, az önelfogadás és a megbocsátás. Hogy nem kell tökéletesnek lennünk ahhoz, hogy szeretetre méltók legyünk. És hogy a múltunkat ugyan nem változtathatjuk meg, de azt igen, hogyan viszonyulunk hozzá.
Különösen közel áll hozzám az a gondolat, hogy a változás belülről kezdődik. Hogy amikor elkezdünk szeretettel és megértéssel fordulni önmagunk felé, az a kapcsolatainkra és a mindennapi döntéseinkre is hatással lehet.
Természetesen nem gondolom, hogy minden nehézségünket pusztán pozitív gondolatokkal megoldhatjuk. Az élet ennél sokkal összetettebb. De hiszem, hogy a gondolkodásmódunk megváltoztatása segíthet abban, hogy másképp éljük meg a kihívásokat, és könnyebben találjunk vissza a belső egyensúlyunkhoz.
Louise L. Hay könyvei számomra nem egyszerű olvasmányok voltak, hanem egy önmagam felé vezető út fontos állomásai.
Publio: Mivel foglalkozol, amikor éppen nem írsz?
Zsozsó Veres: Azt hiszem, rám igazán nem lehet azt mondani, hogy unatkozom!
Elsősorban feleség és édesanya vagyok, a családom jelenti számomra a legfontosabb biztos pontot az életben.
A hivatásom szerint könyvtáros vagyok, a Szatmár Megyei Könyvtár Multikulturális részlegének vezetőjeként dolgozom. Nagyon szeretem a munkámat, hiszen nap mint nap emberekkel, könyvekkel és történetekkel foglalkozhatom. Különösen közel áll a szívemhez a közösségépítés, a gyermekprogramok szervezése és az olvasás szeretetének továbbadása. Hiszem, hogy a könyvtár sokkal több, mint könyvek gyűjteménye: találkozási pont, ahol kapcsolatok, élmények és barátságok születnek.
Az életem másik nagy szerelme az alkotás. Létrehoztam az Angel Glow Creative Studio nevű kézműves vállalkozásomat, amelyben különleges, kézzel készített gyertyákat és dekorációkat alkotok, valamint gyertyakészítő foglalkozásokat szervezek.
Számomra ezek a műhelyfoglalkozások nem csupán a kézműveskedésről szólnak. Sokkal inkább az emberi találkozásokról, a feltöltődésről, a közösen megélt örömről. Csodálatos érzés látni, amikor valaki néhány órára maga mögött hagyja a mindennapi gondjait, és mosolyogva, egy saját kezűleg készített alkotással tér haza.
Rengeteg tervem és álmom van.
Amikor pedig jut egy kis szabadidőm, szeretek olvasni, utazni, új helyeket felfedezni, a természetben lenni, és természetesen a családommal időt tölteni.
Bevallom, a fejemben szinte állandóan új ötletek születnek.
Publio: Hogyan fér meg az írás a munkád és a családod mellett?
Zsozsó Veres: Bevallom őszintén, néha magam sem tudom, hogyan fér bele ennyi minden egyetlen napba!
Feleségként, édesanyaként, könyvtárosként és vállalkozóként meglehetősen mozgalmas életet élek. A Szatmár Megyei Könyvtár Multikulturális részlegének vezetőjeként rengeteg programot szervezek, emberekkel foglalkozom, közösséget építek. Emellett ott van a családom, amely mindig az első helyet foglalja el a szívemben, és a kézműves vállalkozásom, az Angel Glow Creative Studio is, amely szintén sok időt és energiát igényel.
Az írás azonban számomra nem egy újabb feladat a teendőim hosszú listáján. Sokkal inkább egyfajta menedék. Egy csendes világ, ahová visszavonulhatok, ahol lelassulhatok, és ahol szabadon engedhetem a gondolataimat.
Nem mindig könnyű megtalálni az egyensúlyt. Vannak napok, amikor annyi minden történik körülöttem, hogy egyszerűen nem jut időm leülni írni. De a történetek ilyenkor sem hallgatnak el bennem. Egy beszélgetés, egy találkozás, egy séta vagy akár egy egészen hétköznapi pillanat is képes új gondolatokat ébreszteni.
Azt hiszem, az író egy kicsit akkor is ír, amikor éppen nincs toll a kezében. Figyel, érez, megfigyeli az embereket, és közben észrevétlenül történetek születnek benne.
Számomra az írás nem verseny az idővel. Nem szeretném, ha kötelességgé válna, mert akkor éppen azt a szabadságot veszíteném el, amiért annyira szeretem.
Persze néha szeretnék egy napba még néhány órát belevarázsolni! Rengeteg ötletem, tervem és megírásra váró történetem van.
Publio: Hogyan döntöttél úgy, hogy a „Lélekút” megjelenjen?
Zsozsó Veres: A Lélekút megírása számomra elsősorban egy belső utazás volt. Amikor elkezdtem papírra vetni az emlékeimet, a gondolataimat és a lelki megtapasztalásaimat, még nem a megjelenés volt a legfontosabb számomra. Egyszerűen éreztem, hogy mindazt, ami bennem él, szeretném megfogalmazni.
Ahogy haladtam az írással, egyre inkább megértettem, hogy ez a történet talán mások számára is jelenthet valamit.
Sokáig foglalkoztatott a gondolat, hogy vajon szabad-e ennyire kitárnom a lelkemet az olvasók előtt. Hiszen egészen más megélni valamit, mint leírni, és megint más megengedni, hogy idegen emberek is betekintést nyerjenek az életünk legszemélyesebb pillanataiba.
Aztán arra gondoltam: ha az én történetem akár egyetlen embernek is erőt adhat, ha valaki a soraimat olvasva kevésbé érzi magát egyedül, vagy bátorságot merít ahhoz, hogy változtasson az életén, akkor már érdemes megosztanom.
Nem azért szerettem volna megjelentetni a könyvet, mert úgy gondolom, hogy az én életem különlegesebb másokénál. Éppen ellenkezőleg. Azért, mert hiszem, hogy minden ember története értékes, és a legszemélyesebb élményeinkben sokszor olyan érzések rejlenek, amelyek mindannyiunkat összekötnek.
Természetesen voltak bennem kétségek. Vajon hogyan fogadják majd? Megértenek? Nem ítélnek el a hitemért, a gondolataimért, a megtapasztalásaimért?
De végül rájöttem, hogy nem az a legfontosabb, hogy mindenki egyetértsen velem. Hanem az, hogy őszinte maradjak önmagamhoz.
Publio: Min dolgozol most?
Zsozsó Veres: Azt hiszem, erre a kérdésre a legegyszerűbb válasz az lenne, hogy rengeteg mindenen!
Jelenleg tizenkét újabb könyvön dolgozom, amelyek különböző témákat, történeteket és emberi sorsokat ölelnek fel.
Mindig is rendkívül élénk volt a fantáziám, és az ötletek sokszor egészen váratlan pillanatokban találnak rám. Elég egy beszélgetés, egy érdekes emberi történet, egy különös élethelyzet vagy akár egyetlen mondat, és máris megszületik bennem egy újabb könyv gondolata.
Különösen foglalkoztatnak az emberi kapcsolatok, a szerelem, a veszteségek, a titkok, a sorsfordító döntések és a lélek mélységei. Szeretem azokat a történeteket, amelyekben a szereplők nem tökéletesek, hanem esendők, szerethetők, és az élet kihívásai közepette próbálnak rátalálni a saját útjukra.
Bevallom, néha az az érzésem, hogy a fejemben egy egész könyvtárnyi történet vár arra, hogy megszülessen. A legnagyobb kihívást nem is az ötletek hiánya jelenti, hanem az, hogy elegendő időt találjak mindegyik megírására.
Nem szeretnék azonban kapkodni. Minden történetnek szeretném megadni azt a figyelmet és szeretetet, amelyet megérdemel.
Számomra az írás nem egyetlen könyv megjelentetéséről szól, hanem egy életre szóló alkotói utazásról. A „Lélekút” ennek az útnak csupán az egyik állomása.