Úristen, lehet, hogy én is szuperérzékeny vagyok? – Novella

Van egy pillanat, amikor egyetlen cím, egyetlen könyv, egyetlen mondat képes megváltoztatni mindent.

„Úristen, lehet, hogy én is az vagyok…?”

Egy fiú története arról, milyen érzés másnak lenni egy világban, ahol sokszor éppen azok a szavak sebeznek a legjobban, amelyeknek védeniük kellett volna.
Ez a novella minden szuperérzékeny embernek szól, aki valaha is érezte, hogy túl sok, túl mély, túl más.
És mindazoknak is, akik szeretnék jobban megérteni az érzékeny lelkűeket.
Olvasd el. Oszd meg. Talán valaki ma érzi meg először, hogy nincs egyedül.
Szuperérzékeny üdvözlettel:
Paranai Gábor

A novella eredeti szövege

„Úristen, lehet, hogy …?”

A fiu azóta sem tudja kiverni a fejéből azt a napot:
–… ugyan már, ne dramatizálj, nem kell ezt úgy magadra venni, megsértődtél?
már megint sírsz?
légy férfi … hisz a fiúk nem sírnak…
… hova mész… gyere vissza…
Nem vagy te túl érzékeny? – kiabált apja…De a fiú már nem hallotta édesapja utolsó szavait. Már elrohant a sértő mondatok elől.

Szempillantás alatt kint volt az utcán, menekült újra… hisz nem voltak számára ezek a szavak újak, hallotta ő épp eleget, szinte naponta.
Sebes léptei csak úgy szelték a hideg, szélfújta, elhagyatott utcákat.

Egyedül érezte magát. Könnyei torkát szorongatták, szeme párásan kereste az utat. Merre tovább? Elvesztette akár csak saját magát, s a hitet is, hogy megértheti, mi is lehet a baj vele, de hogy is érthette volna, hisz senki nem értette meg, még soha, se családja, se ismerősei. Csak a csendben, a természetben lelt nyugodalomra…

Addig ment míg a lába bírta, csak előre, ki a világból, hisz ő ugy sem ide való, talán ő egy földönkívüli, egy marslakó…
Közben beesteledett, mintha fényéveket menetelt volna, alig maradt már ereje...
S mikor megált, kimerülve, reményvesztetten, választ keresve mindenre, felnézett az égre… Egyszer csak, egy érzés által vezérelve oldalra tekintett, mintha valami hívogatná, kisírt szeme sarkában egy halványan kivilágított, öreg, poros, pókhálós elhagyatott kirakatban úgy állt ott előtte, mint ő maga: egy árva könyv, leértékelve.

Meg is sajnálta. Biztos ő sem kell senkinek, még a kutyának sem – gondolta.
Közelebb lépve, szemét megtörölve, hunyorítva, nehezen kiolvasta a címét a könyvnek:

„A SZUPERÉRZÉKENY”.
Abban a pillanatban, mint villám az égből, fejébe egy gondolat belehasított:

„Úristen, lehet, hogy én is az vagyok…?”