Szerző
Frodi Scéal
Frodi Scéal: Egy kicsit rólam… Rólunk…?
Azért lettem író, mert végre akartam valami hasznos feladatot adni a hangoknak a fejeben. Sokan mondják, hogy írni magányos dolog, de ez azért nem igaz, az első mondatom meg is magyarázza: a szereplők mint önálló személyek élnek bennem, és gyakran hallom magam éppen egyik vagy másik karakter nyelvén megnyilvánulni - innen tudom, hogy mindenki jobban jár, ha mihamarabb írógép elé ülök és kiírom magamból a kezdődő tudathasadást. Több fiókom van tele ilyen impulzus-irományokkal, többek közt Alex sztorija is egy ilyenben lapult darabokban, egészen sokáig, míg valahogy el nem kezdett összeállni a kép, mozaikról mozaikra. Eleinte nem tudtam, hogy hová tart a dolog, mint ahogy sosem tudtam a többinél sem: a történet meséli magát, és majd a szerkesztés soklépcsős műveletei alatt szépen minden a helyére áll, mindent összegereblyézünk, ahogyan Neftys mondaná. Ehhez képest a második résszel most próbálok egy előre kijelölt utat követni, soksok háttérmunkával és kísérletezéssel, amit nagyon élvezek. Frodi úgymond az egyik énem, akinek a neve bölcs mesemondót jelent, egy tudatosan választott, egzotikus, de rövid név, ami arra szolgál, hogy nektek feltűnjön a polcon, engem pedig hajnalcsillagként vezessen utamon a célig, míg tényleg egyszer csak bölcs mesemondó nem leszek. Frodi az, akinek egyre több tér jut mostanában az életemben, míg az irodai szabálymániás perfekcionista számzsonglőr, aki sokáig voltam, kezd háttérbe szorulni. Néha egyik lázad a másik ellen: hajlamos vagyok fontos megbeszéléseken üveges szemmel a semmibe bámulni és időről-időre felkuncogni, ahogy hallgatom a fejemben Pierre újabb monológját, de például addig nem ülök le írni, amíg minden nincs a helyén az alkotáshoz, minden körülmény nem tökéletes. Tehát írni egyáltalán nem magányos dolog, ott vagyok én, meg én és a többiek a fejemben.
Mindezek ellenére - vagy ezek mellett egészen hétköznapi vagyok. Szeretek reggelente madárfüttyre, aranyban úszó napfelkeltére, vagy akár hóesésre ébredni. Megnyugtat a nappaliban a kanapén a fehér szőrkoszorú és a konyhában a fejjel lefelé fordított eledeles tál, mert ez azt jelenti, hogy a háziállataim működnek, mindenki rendben van, még ha nincsenek is megelégedve a vacsora mennyiségével. Munkába menet kifejezetten várom, hogy a cél előtt két megállóval a metróban mellém üljön a frissen sült croissant illata, ami az aluljáróban a pékségből jön.
Órák hosszan tudok a környezetvédelemről vitázni olyan társaságban, ahol okosnak kell tűnni. Nem csak mert ez a végzettségem, hanem mert tényleg érekel, érdekelt akkor is, mikor még nem volt divat. Viszont sikítófrászt kapok attól a tanult, egyetemet végzett, vezető beosztású kollégától, aki naponta elmeséli, hogy a klímaváltozást csak a libsik találták ki, ezzel mossák milliók agyát. Ilyenkor megkérem, hogy csukja be az irodám ajtaját, kívülről, ennek ellenére még órákig elkeseredetten ücsörgök és azon töröm a fejem, hogy vajon hogy tudom meggyőzni arról, hogy csőlátású a kedves kolléga?! Aztán rájövök: sehogy.
A barátaim, akik jobban ismernek annál, minthogy intelligenciát színleljek előttük, naphosszat türelmesen hallgatják a háziállataimról, a teraszon döngicsélő dongókról és a legújabb készülő regényem háttérmelóiról az anekdotákat. Azonban nem hoz lázba a politika, legalább is csak fellángolás-szerűen, és akkor is csak az emberi hülyeség miatt, és nem hoz lázba a gazdasági rovat sem az újságban. Talán már tíz éve, hogy nincs tévém, hogy nem olvasok újságot, csak azokat, amikhez tényleg kedvem van. Fizikailag elfáradok, mikor közéleti információkkal bombáznak, és nem azért, mert nem érdekel, hanem mert egyszerűen túl fárasztó, túl depresszív.
Három könyv illetve könyvsorozat az, ami a mai napig rendszeresen megfordul a kezeim közt: életem első könyvei, a Harry Potter-sorozat, amik nélkül sosem tudtam volna, milyen élvezetes az olvasás. Kövezzetek meg, de engem sosem érdekelt egy kötelező olvasmány sem, kivéve a Micimackót és a Kis Herceget. A legyek urától és Árvácskától is kiszaladtam a világból, nem értettem sosem, miért kell egy gyereknek ilyenekről olvasnia, tanulnia, mikor épp, hogy elkezdte felfogni a maga körül nyíló világot. A sznobizmus is messze áll tőlem: azért nem olvasok el valamit, mert nobel díjat kapott a szerzője. Rowling varázslómeséi, majd Vavyan Fable My Fair Lordja ébresztett rá, hogy lehet ám írni másról is, mint emberek szenvedéseiről. Lehet szórakozni is azon a regényen: szabad nevetni, szabad elveszni benne, szabad egy időre megfeledkezni a valóság amúgy is nyomasztó és szürke mivoltáról. Utóbbi azt is megmutatta: nem kell szépirodalmi nyelvezetet használni ahhoz, hogy egy írás megragadja az embert. És Sir Arthur nélkül sem lennék az a krimifanatikus, aki vagyok: Sherlock Holmes történeteit szamárfülesre olvastam, és nem áll szándékomban nyugdíjba küldeni őket a közeljövőben. Egy könyv repítsen messze a valós világtól, szippantson be, mert úgy gondolom, elég borzalom történik körülöttünk a mindennapokban, megérdemeljük azt a luxust, hogy pár órára elbújjunk egy szórakoztató olvasmány lapjai közt.
Ha szóba elegyedsz velem, ne lepjen meg, ha először csak figyelek: ez az introvertáltak sajátossága. Kétszer is meggondolom, hogy hozzászóljak-e a témához és ha igen, akkor milyen formában, és mivel legotthonosabban az írott világban érzem magam, a szóbeli kommunikáció eleinte furcsán akadozónak tűnhet. Persze a barátaim ezzel nem értenének egyet: közöttük már tényleg nem számít, ha hülyeségről beszélünk, válogatott trágárságokkal vagy éppen meseszép képekkel tarkítva, itt nem szoktam sokat gondolkozni, mielőtt kinyitom a számat, hanem szabadon engedem azokat a hangokat a fejemben. Sokszor ilyenkor húzom elő a kis fekete noteszemet, és állok neki jegyzetelni. Néha ők szólnak, hogy “füzet, ezt majd le akarod írni!”. Nélkülük bizonyára nem lennék író, rengeteg inputot és építő kritikák kapok tőlük, ami mind belekerül abba a bizonyos kis noteszbe. Tehát kedves társalgópartnerem, mielőtt beszédbe e
Azért lettem író, mert végre akartam valami hasznos feladatot adni a hangoknak a fejeben. Sokan mondják, hogy írni magányos dolog, de ez azért nem igaz, az első mondatom meg is magyarázza: a szereplők mint önálló személyek élnek bennem, és gyakran hallom magam éppen egyik vagy másik karakter nyelvén megnyilvánulni - innen tudom, hogy mindenki jobban jár, ha mihamarabb írógép elé ülök és kiírom magamból a kezdődő tudathasadást. Több fiókom van tele ilyen impulzus-irományokkal, többek közt Alex sztorija is egy ilyenben lapult darabokban, egészen sokáig, míg valahogy el nem kezdett összeállni a kép, mozaikról mozaikra. Eleinte nem tudtam, hogy hová tart a dolog, mint ahogy sosem tudtam a többinél sem: a történet meséli magát, és majd a szerkesztés soklépcsős műveletei alatt szépen minden a helyére áll, mindent összegereblyézünk, ahogyan Neftys mondaná. Ehhez képest a második résszel most próbálok egy előre kijelölt utat követni, soksok háttérmunkával és kísérletezéssel, amit nagyon élvezek. Frodi úgymond az egyik énem, akinek a neve bölcs mesemondót jelent, egy tudatosan választott, egzotikus, de rövid név, ami arra szolgál, hogy nektek feltűnjön a polcon, engem pedig hajnalcsillagként vezessen utamon a célig, míg tényleg egyszer csak bölcs mesemondó nem leszek. Frodi az, akinek egyre több tér jut mostanában az életemben, míg az irodai szabálymániás perfekcionista számzsonglőr, aki sokáig voltam, kezd háttérbe szorulni. Néha egyik lázad a másik ellen: hajlamos vagyok fontos megbeszéléseken üveges szemmel a semmibe bámulni és időről-időre felkuncogni, ahogy hallgatom a fejemben Pierre újabb monológját, de például addig nem ülök le írni, amíg minden nincs a helyén az alkotáshoz, minden körülmény nem tökéletes. Tehát írni egyáltalán nem magányos dolog, ott vagyok én, meg én és a többiek a fejemben.
Mindezek ellenére - vagy ezek mellett egészen hétköznapi vagyok. Szeretek reggelente madárfüttyre, aranyban úszó napfelkeltére, vagy akár hóesésre ébredni. Megnyugtat a nappaliban a kanapén a fehér szőrkoszorú és a konyhában a fejjel lefelé fordított eledeles tál, mert ez azt jelenti, hogy a háziállataim működnek, mindenki rendben van, még ha nincsenek is megelégedve a vacsora mennyiségével. Munkába menet kifejezetten várom, hogy a cél előtt két megállóval a metróban mellém üljön a frissen sült croissant illata, ami az aluljáróban a pékségből jön.
Órák hosszan tudok a környezetvédelemről vitázni olyan társaságban, ahol okosnak kell tűnni. Nem csak mert ez a végzettségem, hanem mert tényleg érekel, érdekelt akkor is, mikor még nem volt divat. Viszont sikítófrászt kapok attól a tanult, egyetemet végzett, vezető beosztású kollégától, aki naponta elmeséli, hogy a klímaváltozást csak a libsik találták ki, ezzel mossák milliók agyát. Ilyenkor megkérem, hogy csukja be az irodám ajtaját, kívülről, ennek ellenére még órákig elkeseredetten ücsörgök és azon töröm a fejem, hogy vajon hogy tudom meggyőzni arról, hogy csőlátású a kedves kolléga?! Aztán rájövök: sehogy.
A barátaim, akik jobban ismernek annál, minthogy intelligenciát színleljek előttük, naphosszat türelmesen hallgatják a háziállataimról, a teraszon döngicsélő dongókról és a legújabb készülő regényem háttérmelóiról az anekdotákat. Azonban nem hoz lázba a politika, legalább is csak fellángolás-szerűen, és akkor is csak az emberi hülyeség miatt, és nem hoz lázba a gazdasági rovat sem az újságban. Talán már tíz éve, hogy nincs tévém, hogy nem olvasok újságot, csak azokat, amikhez tényleg kedvem van. Fizikailag elfáradok, mikor közéleti információkkal bombáznak, és nem azért, mert nem érdekel, hanem mert egyszerűen túl fárasztó, túl depresszív.
Három könyv illetve könyvsorozat az, ami a mai napig rendszeresen megfordul a kezeim közt: életem első könyvei, a Harry Potter-sorozat, amik nélkül sosem tudtam volna, milyen élvezetes az olvasás. Kövezzetek meg, de engem sosem érdekelt egy kötelező olvasmány sem, kivéve a Micimackót és a Kis Herceget. A legyek urától és Árvácskától is kiszaladtam a világból, nem értettem sosem, miért kell egy gyereknek ilyenekről olvasnia, tanulnia, mikor épp, hogy elkezdte felfogni a maga körül nyíló világot. A sznobizmus is messze áll tőlem: azért nem olvasok el valamit, mert nobel díjat kapott a szerzője. Rowling varázslómeséi, majd Vavyan Fable My Fair Lordja ébresztett rá, hogy lehet ám írni másról is, mint emberek szenvedéseiről. Lehet szórakozni is azon a regényen: szabad nevetni, szabad elveszni benne, szabad egy időre megfeledkezni a valóság amúgy is nyomasztó és szürke mivoltáról. Utóbbi azt is megmutatta: nem kell szépirodalmi nyelvezetet használni ahhoz, hogy egy írás megragadja az embert. És Sir Arthur nélkül sem lennék az a krimifanatikus, aki vagyok: Sherlock Holmes történeteit szamárfülesre olvastam, és nem áll szándékomban nyugdíjba küldeni őket a közeljövőben. Egy könyv repítsen messze a valós világtól, szippantson be, mert úgy gondolom, elég borzalom történik körülöttünk a mindennapokban, megérdemeljük azt a luxust, hogy pár órára elbújjunk egy szórakoztató olvasmány lapjai közt.
Ha szóba elegyedsz velem, ne lepjen meg, ha először csak figyelek: ez az introvertáltak sajátossága. Kétszer is meggondolom, hogy hozzászóljak-e a témához és ha igen, akkor milyen formában, és mivel legotthonosabban az írott világban érzem magam, a szóbeli kommunikáció eleinte furcsán akadozónak tűnhet. Persze a barátaim ezzel nem értenének egyet: közöttük már tényleg nem számít, ha hülyeségről beszélünk, válogatott trágárságokkal vagy éppen meseszép képekkel tarkítva, itt nem szoktam sokat gondolkozni, mielőtt kinyitom a számat, hanem szabadon engedem azokat a hangokat a fejemben. Sokszor ilyenkor húzom elő a kis fekete noteszemet, és állok neki jegyzetelni. Néha ők szólnak, hogy “füzet, ezt majd le akarod írni!”. Nélkülük bizonyára nem lennék író, rengeteg inputot és építő kritikák kapok tőlük, ami mind belekerül abba a bizonyos kis noteszbe. Tehát kedves társalgópartnerem, mielőtt beszédbe e