A regénytrilógia, nagyon sok szempontból, új és nem várt fejezetet nyitott a magyar próza történetében. Első ránézésre radikálisan szakított azzal a posztmodernből eredeztetett hagyománnyal, amely szerint a nagy történetek nem mesélhetők el hitelesen, szöveg és a valóság bemutatásának az igénye nem egyeztethető össze. A trilógia ugyanis egyfajta dokumentarista igénnyel lép föl, mintha a fiktív történeten keresztül mégis valamilyen valóságlenyomatot olvashatnánk tehát úgy viszi színre egy magyar falu pusztulását és a kivándorlás mintázatait, hogy nem tart kizárólagos igényt a megjelenítés igazságára.
