Szétszakadó emlékek, testbe írt fájdalom, kimondhatatlan múlt. Az Emlékroham nem történetet mesél el a hagyományos értelemben – hanem állapotot: egy elme belső zuhanását, ahol a határ test és lélek, valóság és képzelet között végleg elmosódik.
A versek nyers, sokszor sokkoló képei önpusztításról, hiányról, bűnről és szeretetéhségről beszélnek. A sorok nem kímélnek: kaparnak, tépnek, ismétlődnek, mint a visszatérő emlékek, amelyekből nem lehet szabadulni.
Ez a kötet nem megnyugtatni akar, hanem szembesíteni. Egy töredezett belső világ lenyomata, ahol a fájdalom nem halkul el – csak formát vált.
Az Emlékroham azoknak szól, akik nem félnek belenézni a legsötétebb rétegekbe sem.
