Legéndy Jácint új verseskötetében megmutatja, hogy az underground létezés eredendő vadságán milyen könnyedén iramlik át a spontán szolidaritás és a váratlan szépség. Egyéni módon tömbökbe rendezett, központozás nélküli szövegei néha rejtjeles sztélék, vagy titokban rituális célokat szolgáló oltárok, esetleg alternatív zenét üvöltő pengehangfalak, szinte már saját költői jelenlétének preparátumlemezkéi a nyelv mikroszkópja alatt, de olykor a líra igényes képi eszközeinek segítségével megalkotott avantgárd videóklipek gyanánt ugyancsak felfoghatók. Legéndy Jácint minden érzékszervünkre akar és tud hatni. A rejtett hatodikra is.
