Ország Lászlót az alakulás nyűgözi le. Ahogy a szellő árpatáblák hajába túr, vagy ajégzajlásban pikkelyszerű szilánkokra tört tótükör. Figyeli, ahogy idomokat gyűr az elszáradtnádba a szél, hallja a hantokba íródó, kibetűzhetetlen dallamot és olvassa a halk haikukat,amiket a nyírfaágak közé suttogtak a koranyári napsugarak. Magukra hagyott társulásokra fókuszál, témája az ember nem járta táj melankóliája, pompája és poétikuma Lencsevégre kapja, amint a kíváncsi, éhes, kreatív természet improvizál. De semmi hivalkodás nincs a képein. Megfagyott hullámzás, és tengermélyek csendje inkább ehelyett. Részlet Vass Norbert bevezetőjéből
