Ez a kötet egy élet belső hullámzásának lenyomata: szerelemé és vágyé, csalódásé és önvádé, hité és kételyé, hazaszereteté és elmúlással való szembenézésé. A versek nem távolságtartó irodalmi pózból szólnak, hanem abból a nyers, személyes belső kényszerből, amikor valamit muszáj kimondani – mert feszít, fáj, bosszant, felemel vagy reményt ad.
Krüzselyi Attila verseiben egyszerre van jelen a férfi vágyakozása, az öregedő ember számvetése, a hívő lélek kapaszkodása és a közéletre, nemzetre, világra figyelő ember keserű iróniája. Hol vallomásosak, hol indulatosak, hol játékosak, hol imádságszerűek ezek a szövegek, de mindvégig őszinték. Olyan kötet ez, amely nem hibátlan akar lenni, hanem emberi: esendő, kereső, szenvedélyes és reménykedő.
